Amikor biztonságban érezzük magunkat a testünkben, valami egészen természetes dolog kezd kibontakozni bennünk: a játékosság.
A gyermek eredendően kíváncsi. Felfedezni akar, mozogni, alkotni, kapcsolódni. Nem azért játszik, hogy teljesítsen, hanem mert az élet önmagában izgalmas számára.
Ez a csillogó szemű, kíváncsi gyermek minden felnőttben ott él még. Van, akinél könnyen elérhető, másokban mélyen elrejtőzött.
Ha gyerekként túl sok volt a félelem, a szégyen, a teljesítménykényszer vagy a kiszámíthatatlanság, akkor az idegrendszerünk nem a játékot tanulta meg, hanem a túlélést. A test ilyenkor megmerevedhet, az öröm, a spontaneitás és a kreativitás pedig lassan háttérbe szorulhat.
Amikor ezek a régi védelmi minták elkezdenek oldódni, nemcsak öröm jelenhet meg. Sokszor először gyász érkezik azért, amit elveszítettünk. Düh amiatt, hogy mennyire korlátoztak bennünket. Félelem is felbukkanhat, hiszen a test még emlékszik a régi veszélyekre.
Ezért fontos, hogy mindez biztonságos közegben történjen. Nem kell erőltetni a változást, és nem kell letépni a régi páncélokat. Elég, ha a test fokozatosan újra megtapasztalja, hogy most már lehet lazítani, lehet kíváncsinak lenni, lehet játszani.
A szomatikus munka számomra arról szól, hogy visszataláljunk ahhoz, akik eredetileg is voltunk.
A test mozogni akar. Érezni akar. Kapcsolódni akar. Alkotni akar.
Minden emberben ott él a kreativitás, még akkor is, ha valamikor elhitették vele, hogy nem elég jó, túl sok vagy éppen túl hangos.
Amikor újra kapcsolódunk ehhez a szabad, kreatív energiához, az élet is más ízt kap. A kiszámíthatatlanság már nem csak szorongást jelenthet, hanem kalandot is. Mert amikor biztonságban vagyunk, a változatosság nem fenyegetés, hanem az élet egyik legszebb ajándéka.
