A testem és én

Szinte el sem hiszem, amit a tükör mutat a fürdőszobában: ez tényleg én vagyok? Nem tudok nem a koncentrációs táborokra gondolni. Bár tudom, hogy Edith Eva Eger ennél elképzelhetetlenül durvább állapotba került, de nem tehetek róla, mégis ez ugrik be. És az anorexiás lányok. Óriási különbség van persze köztünk: csontsoványak vagyunk, de én egy meleg lakásban, szeretetben, családban vagyok és gyógyulófélben, Eva Edgarék téli hidegben is egy szál rabruhában, többen lapjával egy kemény fa priccsen, és ami a legfontosabb, kegyetlen emberi gyűlöletben, gyakorlatilag halálra ítélve. Az anorexiás lányok pedig nem akarnak enni, és kövérnek látják magukat, én zabálnék, ha tudnék, és ijesztően soványnak tartom a testemet.

Béldaganat miatt kezelnek már egy éve, műtéteken, kemókon, sugáron vagyok túl, testileg most külső szemmel mélyponton, mégis végre bent daganatmentesen, a teljes gyógyulás felé – már nem sok van hátra a megpróbáltatásokból, és hamarosan már csak az erősödés, egészség megtartása lesz a feladat. Most összefoglalóan írok erről az útról, a testemmel való kapcsolatomról és a gyógyulást kísérő olyan belső változásokról, ami miatt úgy érzem gazdagabban jövök ki ebből a gödörből, mint ahogy beleestem.

Egy rák diagnózis meglehetősen fókuszba helyezi a testet a diagnózissal járó sokk miatt, és a sok vizsgálat miatt, és az egészségügyi rendszerrel való állandó találkozás miatt is. És persze megindul a belső lavina, hogy „mit rontottam el”. Jó pár hónap telt el, mire abbahagytam az önostorzással járó önelemzést és rájöttem, hogy a legfontosabb feladatom most az, hogy a jelennel foglalkozzak. Magamra figyeljek, gondoskodással, szeretettel, és minden erőt megadjak magamnak a gyógyuláshoz vezető folyamatban. Ez most a fókusz.
Daganatos betegséggel már megküzdött barátnőm óriási erőforrásom volt az úton, és ő lendített át többek között azon is, hogy felmentsem testem és lelkem a „bűn” alól – mert annyira beleragadt az emberekbe az a konyhapszichológia, hogy ha valaki ekkora nehézséget kap a nyakába (belébe) akkor azt biztosan megérdemelte. Nem ilyen explicite, csak olyan kérdésekkel, hogy: „és gondolkodtál már azon, hogy miért alakult ez ki?… Ilyenkor nyilván mindenki magát védi halálfélelme ellen olyan racionalizáló gondolatokkal, hogy az élet ilyen durva húzásait ki lehet védeni, ha jól viselkedünk, betartunk pár kiemelt szabályt. Hát az élet nem ilyen egyszerű.

Nincs egy konkrét ok, ami kimutathatóan ide vezet, sokkal szövevényesebb hálózat ez, de az biztos, hogy bármit is hoz az élet, a magunkkal és testünkkel való őszinte és szeretetteli kapcsolódás nem csak rengeteget segít a megküzdésben, de elvezet az élet értelméhez is, hiszen ha teljes békével bele vagyok gyökerezve a világba, a világ én vagyok, és én a világ, akkor minden rendben van.

Egy éve a kezelések kalandja, a vadvízi evezés, vagy nyugodtan nevezhetjük úgy is, hogy az Atlanti óceán átkenuzása (itt köszönöm Rakonczay Gábornak őszinte, inspiráló lényét) elindult, és minden erőmmel az evezőmbe kapaszkodtam = a lelki erőmbe és a kenumba = a testem erejébe. Változatos testi szenvedések hullámai csapkodták a testemet, amit türelemmel és szeretettel próbáltam elviselni. A szorongás fejem felett lógó éles kardját többször meg kellett kötözni, hogy nehogy rám essen. Gondoskodó belső anyám lettem magamnak, de ez is lassan épült fel – mint ahogy szülővé is lassan válunk, lassanként alakulnak ki az eszközeink, amik beválnak és mire kialakul egy hatékony eszköztárunk, egy rutin.

A kemók nehezénél elkezdtem egyre jobban megbecsülni azt, amit eddig észre sem vettem, mert annyira evidensnek tűnt: hogy szabadon mozoghatok, hogy nem fáj semmim és hogy tudok enni bármit hasfájás és hasmenés nélkül, vagy hogy láthatok egy sivár, statikus szobán kívüli világot is, élő növényekkel, mozgó, változatos formájú emberekkel. Minél nagyobb viharba kerültem, annál többször adtam hálát testemnek, hogy bírja, elviseli, sőt még regenerálódni is tud, szakadatlanul. Felismertem mekkora erő lakozik benne. Fura mód minél gyengébb és kiszolgáltatottabb lett, annál erősebbnek tartottam és annál jobban megbecsültem.
Nem öntöttem rózsaszín cukormázat a félelmeimre, azt már jól begyakoroltam szomato-pszichoterápiás tanulásom és terápiás éveim alatt, hogy megadjam a teret annak, hogy dühös, szomorú, kétségbeesett és türelmetlen is lehessek. De fontos volt, hogy ezek az érzések ne uraljanak el, hogy a fókuszomat, azt, hogy mibe teszek energiát, mit növesztek, én döntsem el.

Mindennapos gyakorlatommá vált – már majdnem egy éve- a napi hálaadás. Mosollyal teli hála a Testemnek, az Élet minden apró mozzanatának és Szeretteimnek, és minél jobban belemerültem ebbe, ez egyet jelentett azzal, hogy hálával kapcsolódjak a mindent átjáró életenergiához, Istenhez is. Ez még nagyobb lelkierőt épített bennem, amivel már nemcsak a túléléshez kaptam lendületet, hanem ahhoz is, hogy tovább lépjek. Joe Dispenza meditációinak támogatásával egyszerre építettem minden este lelkemmel, szellememmel, érzéseimmel a testemet és a jövőmet.

Rájöttem, hogy „most vagy soha”. Élesen kirajzolódott az, hogy mi az, amit még akarok az élettől. Mi a fontos, és mi az, amire már 48 évesen nem akarok több időt elpocsékolni. És elkezdtem lassan előhalászni legmélyebb vágyaimat. Amik mindig ott voltak, de csak a prioritási lista legalján a gyerekek, a háztartás, az élet „kötelezettségei” és mások jóllétének biztosítása után.

Ehhez először el kellett kezdeni komolyan venni azt, ami mélyen bennem lakozik és meg akar nyilvánulni. Például a mély lelki folyamatokban kialakuló belső vízióimat. Ezeket nem dörgöltem ki reggeli álomként a szememből, hanem felemeltem a fókuszomba és belső képpé formáltam őket. Aztán lefestettem, lerajzoltam. A képek pedig beszéltek hozzám, miután megszülettek, tovább éltek és tanítottak. Jung archetípusaihoz hasonlóan numinózus élményekké váltak, az alkotás flowban megélt folyamatai, és maguk a produktumok, a képek is. Nagyon mély személyes jelentőségűekké, olyanokká, amik sokkal mélyebbről származnak, mint ahonnan én meg tudnám őket alkotni. Lelkem legmélyebb rétegéből, talán nem túlzás, hogy a jungi kollektív tudattalanból. Ezeket a képeimet a “belső tájakon” menüpont alatt láthatod.

Ennek a kreatív alkotói folyamatnak olyan ereje volt a szorongással való megküzdésben és az előre haladásban, hogy azonnal megütötte a fülemet egy mondat egy podcast interjúban dr. Martha Beck-től, miszerint a szorongás antagonistája a kreativitás. Meg kellett szereznem az erről szóló könyvét (Beyond Anxiety), amiről itt a blogomon is több cikket írok .

Egy shiatsu terápián átélt élményem is olyan mély énemmel hozott össze, amivel még nem találkoztam, pedig majd 13 éve van már részem a shiatsu testi lelki gyógyító csodájában. Belekerültem a nyugalom végtelen óceánjába, ami mindennek tápláló vize és aminek beláthatatlan terében nem elveszek, hanem otthon érzem magam. Dr. Martha Beck ilyesmit nevez Essential Self-nek.

Szomato-pszichoterapeutám abban támogatott végig, hogy egy olyan végtelenül biztonságos, jelentőségteljes és bölcs teret biztosított, ami mindig feltöltött, ami saját felismeréseimet arany formába öntötte jelenlétének tükrében.

A betegségem drasztikusan választóponthoz juttatott: életközepi válságomból rázott fel. Nem azzal, hogy új képességet, célokat, teljesítményeket kezdjek rápakolni életem homlokzatára, hanem azzal, hogy legelőször is megbecsüljem azt, ami adatott. Azt az értékhegyet, amin mindig is csücsültem. A drasztikus stopp, sok száz óra olyan egyedüllétet adott, amiben csak magam voltam. Azt nem élveztem, hogy infúzióra kötve sajgó karral fekszem, vagy bélgyulladással teljesen elgyengülve nézem a plafont és próbálom a fájdalmat elviselni, de összességében elkezdtem élvezni azt, hogy elindulhatok egy belső utazáson, ami csak az enyém. Egy olyan térbe kényszerültem, ahol most csak én vagyok fókuszban. Amint ezt elkezdtem élvezni, egyre több mély felismerés, inspiráló gondolat jelent meg a múltamról, a konfliktusaimról, a megküzdési módszereimről, életem szereplőiről, az alapértékeimről. Úgy kezdtem valahogyan integrálni azt, ami velem történt, hogy nem kellett magamat ostorozva magam előtt magyarázkodni. Mert a történésbe nagyon belehelyezkedtem, mert nem tudtam nem jelen lenni. És nem is akartam. (D.Siegel “Elmetudatosság” c. könyvéről is írok itt a blogomon)

Testem most kicsi és törékeny, de nagyon szeretem és óriási tiszteletet érzek felé, amiért végigkísér ezen az úton, támogat, erőt ad és megújul. Büszke főnix, akit le is festettem (lásd: Belső tájakon). Látom benne azt a testet, ami 20 kilóval több, erős, mozgékony és tele van tetterővel, de mélyen gyökerező nyugalomból, céllal, magából kiindulva cselekszik először magáért majd másokért. Legmélyebb hála tölt el mindenki felé, akik erőt adtak mind ehhez. Akár tudtak róla (családom, barátaim, terapeutám) akár nem, mert podcastokon, könyveken keresztül voltak rám hatással.

Az eddig tanult, máson gyakorolt szomato-pszichoterápiás elméleti és gyakorlati tudásomat egy bő másfél év mindn percében magamra kellett alkalmaznom és személyre szabnom. Kevés, de biztos alapot nyújtó eszközrendszerem alakítottam ki, például arra, hogy hogyan viseljek el mozdulatlanul 40 percet az MRI szűk csövében fekve klausztrofób pánik nélkül, hogy hogyan viseljem el a legerősebb fájdalmakat, és hogy hogyan ne keseredjek el a hosszú küzdelemben. 

A legfontosabb, legjobban kidolgozott lelki izmom az lett, hogy rendületlenül hiszek abban, hogy erős vagyok, rugalmas vagyok, és elérem azt az örömteli kiteljesedett egészséges ént, ami ennek az életszakasznak, életem közepének legérettebb, legfényesebb verziója. A tojás megrepedt, de nem esem pánikba, mert tudom, hogy már szűk a hely idebent, és ha kikelek, akkor majd megtanulok repülni. És ezzel igazából már fel is szálltam. Akkor lesz ez még nagyobb öröm, ha másokkal együtt szárnyalhatok. Ezért kezdtem el leírni mindazt, ami bennem zajlik, amit tudok, tanultam, tapasztaltam és amit integrálok magamban.

2026. január

(A kép saját alkotásom)