Van bennem egy nagyon is ismerős erő. Azt mondja: Kibírom. Megoldom. Továbbmegyek.
Ez az erő életmentő, túlélő, harcos. Ha azonban éveken át ez az egyetlen működésmódom, negyven-ötven éves kor körül már megkéri az árát. Elfáradok. Kiégek. A testem is jelezni kezd.
Az az erő kezdett fontosabbá válni számomra így 50 felé, ami nemcsak átvisz minden nehézségen és kifelé alkot, hanem belül is épít. Ezt hívom a workshopomban hatóerőnek. Ez az erő mélyen bennem gyökerezik, erős szándéka megingathatatlan, de nyitott arra, hogy új ismeretek és körülmények alakító erejét is felhasználja – olyan, mint amikor egyszerre vagyok kertész és szobrász.
Kertész, mert meg kell teremtenem magamban a megfelelő feltételeket, amik az én igényeimre épülnek. Térre van szükségem, időre, figyelemre, pihenésre. Egy kert sem attól fejlődik, hogy sürgetjük a növényeket. Kap vizet, fényt, tápanyagot, gondoskodást – és közben hagyjuk, hogy a saját természete szerint bontakozzon ki.
Egyre inkább azt érzem, hogy a bennünk lévő lehetőségeknek tér kell. Ki kell szakadnunk a mókuskerekünkből. Adnunk kell magunknak levegőt. PIhenőt, átmeneti teret az értékelésre, összegzésre, kifújásra, töltekezésre, majd újra indulásra.
Közben szobrászok is vagyunk. Ott van bennünk valami, ami formát keres. Egy vágy, egy irány, egy kép arról, ami szeretne megszületni. Nem mindig látjuk előre minden részletét, esetleg csak a következő mozdulatot. Egy apró döntést. Egy új választást.
A hatóerő nem azt jelenti, hogy mindent kontrollálok. Azt jelenti, hogy kapcsolatban vagyok magammal. Teret adok magamnak. Érzem, mi táplál. Érzem, mi nem szolgál már. Tudok figyelni a testem jelzéseire, meghallani a belső hangomat, és mozdulni abba az irányba, ami igazabb számomra.
Már nem a teljesítménykényszer kérdése érdekel: “Mivé kell válnom?” Sokkal inkább ez: “Minek szeretnék teret adni magamban, hogy kibontakozhasson?”
